Az örömök útján
Csaba testvér gondolatai derűről, jóságról, hitről és bizakodásról
Lazi Könyvkiadó 2016, Szeged
Szerkesztő: L. Tóth Beáta
Ebben a könyvben én a rosszal nem csatázok, csak olyan gondolatokat próbálok megfogalmazni, melyek engem a fényre vittek, örömmel, békével töltöttek el. Testvéri szeretettel ajánlom legkedvesebb gondolataimat, melyekről hiszem, hogy nemcsak igazak, de gyógyítva erőt, jövőt is adnak a kedves olvasóknak.
"Mindazok, akik habzó szájjal minden ellen lázadnak, a félelem, a bizonytalanság, a káosz ügyvivői. Természetes, hogy az előttünk tornyosuló gondokat nem szabad lekicsinyelni, de hinnünk kell, hogy azokat türelmes párbeszéddel, nyugodt érveléssel, és kemény, kitartó munkával képesek vagyunk megoldani."
*
"Bármi is történik körülöttem, őrizzem az áldott békét! Az emberek rosszasága, gyűlölete nem jogosít fel arra, hogy a szívembe, lelkembe a nyugtalanság, a békétlenség, a gyűlölet szellemét engedjem!"
*
"Nem elég őrizni a békét, a fényt, hanem azt hordozni is kell, alázattal fel kell kínálni a szeretet, a jóság, az irgalom lángját testvéreinknek! Az én lángom nem lesz kisebb, ha az ő füstölgő kanócát lángra lobbantom, de a fény a világban mindjárt nagyobb lesz!"
*
"Milyen más lenne a világ, ha mindennapi feladataink végzése mellett meg tudnánk őrizni nyugalmunkat, lelkünk békéjét, ha a gondokat nem szőnyeg alá sepernénk, hanem nyugodt párbeszéddel próbálnánk megoldani!"
„…NEM RINGAT BENNÜNKET HAMIS ILLUZIÓKBA…”
A kötetben Böjte Csaba testvérnek, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány elnökének gondolatait olvashatjuk derűről, jóságról, hitről és bizakodásról.
Böjte Csabától sokan kérdezik, hogy miért optimista, miért bízik a Teremtő gyönyörű alkotásában, a föld, az emberiség kiteljesedésében, jövőjében. Válasza: azért, mert ő maga is volt rossz, követett el bűnöket, de utána mindig rosszul érezte magát. Rengeteg bajban lévő ember kereste fel, sokuknak hallgatta a panaszát, gyónását, és rádöbbent: a rossz cselekedetek nem okoznak tartós, tiszta örömöt senkinek. Amikor viszont „néha-néha” sikerült jót cselekednie, mindig megtelt a szíve „fénnyel, örömmel, békességgel”, még akkor is, ha szemmel látható gyümölcse nem volt a jóságának. Csaba testvér vallja: „Az emberiség mindig csak azokat nevezte boldognak, akik jók, akik a szeretet, az irgalom útján járnak, jártak!” Az erdélyi gyerekek megmentője, nevelője gondjaiban, nehézségeiben „kimondhatatlanul sokszor” merített vigaszt, erőt, útmutatást a názáreti Szent Család életéből. Biztos benne, hogy mindannyian meg tudjuk találni a magunk kis Názáretét, azt a családot, „mely befogad, elfogad, ahol az ember egyetlen, pótolhatatlan drágaság…” Jézus ma is ugyanazt mondja, mint kétezer évvel ezelőtt: „Ne féljetek, a boldogság és az emberhez méltó élet mindannyiótok számára elérhető, ti is felépíthetitek a magatok egyszerű, szép, a természetbe belesimuló Názáretét, szorgalmas kis családotokat, és boldogok lehettek!”
Böjte Csaba figyelmeztet: Krisztus „örömöt és békét hordozó tanításának hirdetéséhez kell lehetőséget teremtsünk! Krisztus parancsának eleget téve induljunk el, menjünk a föld végső határáig, és hirdessük az evangélium békéjének gyógyító örömét!”
Böjte Csaba nem ringat bennünket hamis illúziókba, hangsúlyozza, hogy minden ember a maga nagycsütörtökét, nagypéntekét előbb-utóbb meg fogja élni. A maga Golgotájára mindenki felmegy, „akár kapálózik ellene, akár nem. Mennyivel szebb, ha Isten kezét fogva, akaratában megnyugodva, szeretteink által kísérve, példát mutatva jutunk fel oda!” Csaba testvér megingathatatlan hite, hogy „Nincs olyan mélység, nyomorúság, melyből Isten ne tudna kivezetni” bennünket. „Krisztusnak van vigasztaló, gyógyító szava a bűnös Mária Magdolnákhoz,”, de a saját szavai szerint is megérdemelt büntetést elszenvedő jobb latorhoz is. Krisztus nem ítélkezik, nem tör pálcát senki fölött, „ő segít a kibontakozásra, önmaga megvalósítására vágyó emberen, hogy legszebb célját elérje.” Mindenki, aki Jézussal találkozott, gazdagabban, erősebben ment, megy tovább. Krisztus „nem az emberekből él, hanem az emberekért.” Böjte Csaba meggyőződése, hogy minden hatalom erre a célra adatik a földön. Azt szeretné, hogy az ember, felszabadulva a félelem, a kishitűség láncaitól, „Istenben bízó lélekkel, kreatívan a környezetében lévő értékekből válaszokat keressen és adjon korunk kérdéseire.”
Csaba testvér alapvetően fontosnak tartaná, hogy „a testvéri párbeszéd, a gyógyító szeretet, a megtérés útján Krisztus nevében elinduljunk! Világunk vagy rátalál teremtő Istenére, és alázattal megnyílik az ajtónkon kopogtató Krisztus előtt, megfogva bizalommal a minket vezetni akaró jóságos kezét, vagy elpusztul őrjöngő gyűlöletben!”
Ám a minden történelmi korban – így napjainkban is – ismétlődő szörnyűségek ellenére a ferences testvér hisz abban, hogy közeledik az az idő, amikor csak szolgáló hatalmat fog megtűrni maga fölött az emberiség; az őszinte szeretetet, a jóságosan szolgáló testvér hatalmát. „Hiszem, hogy ez a szolgáló hatalom új távlatot nyit az emberiség előtt, hol a boldogság forrása nem a birtoklás, a fogyasztás és a nyers hatalom lesz, hanem a szeretet és a jóság, az alkotás és a teremtés, a bölcsesség és a szépségek előtti örömteli együttléte a testvéreknek.” A kötet írója számára embertársa a testvére, „nem elpusztítani akarom őt, hanem felszabadítani a szeretetre, hogy ő is megtapasztalja, milyen édes és gyönyörűséges Isten szabad gyermekeinek szeretetében élni és alkotni.” Jézus nem azt kérte, hogy megértsük „ezt a csodálatos világot, hanem azt, hogy szeressük, hogy szeretetté váljunk ott, ahol a legnagyobb szükség van ránk.”
Böjte Csaba az auschwitzi koncentrációs táborban egy kétgyermekes családapa helyett önmagát feláldozó, vértanúhalált halt Maximilian Kolbe lengyel ferences rendi minorita szerzetest idézi, aki szerint az a szent, aki szentté teszi környezetét. A könyv írója hozzáteszi: „Mi más lehetne a célom, mint az, hogy akik társaim lettek, azokat felszabadítsam a kishitű félelem láncaiból, és segítsem, hogy testvéreik javára ott, ahol élnek, szentek legyenek, és így világunk kérdéseire ők maguk, szorgalmas munkájuk legyen a megnyugtató, boldogító válasz!”
Bodnár Dániel
Magyar Kurír
2016. augusztus 27.