Fekete István

Öreg utakon

Lazi Könyvkiadó 2010, Szeged

Szerkesztő: Sánta Gábor

Fekete István első elbeszélései a magyar vadászok neves folyóiratában, a Nimródban láttak napvilágot. Ennek főszerkesztője, Kittenberger Kálmán fedezte fel, és éppen úgy írásra biztatta az ajkai munkájával elégedetlen gazdatisztet, mint a másik két vadászbarát, az író Csathó Kálmán és a kritikus Láng Rezső. Ők hárman meghatározó szerepet játszottak Fekete István első elbeszéléskötetének összeállításában és megjelentetésében. Az Öreg utakon írásai 1934 és 1938 között készültek. Elbeszélésmódjukat alapvetően az első személyű történetmondás jellemzi, és az anekdotikus hagyománynak megfelelően, többnyire a visszaemlékezés áll a középpontban. A múlt panoptikumából különös alakok: ismerős vadőrök, barátok és rokonok elevenednek meg. Központi témájuk a vadászat, mégis csak elvétve szólnak kapitális vadak elejtéséről. Elbeszélőjük hazai környezetben is küzdhetne vaddisznóval, farkassal, esetleg medvével, de Fekete István nem a romantikus élethalálharcot kívánta ábrázolni. Mindenekelőtt azért, mert vadászíróként nem érdekelte a kitalált történetek valóságosnak tetsző előadása. Vadászni ugyanis nem a küzdelem, hanem a kikapcsolódás és megtisztulás reményével járt. Természetesen nem vetette meg az érmes trófeát, de nem esett kétségbe, ha fegyvere használatlan maradt. Ezért aztán e vadászelbeszélésekben a puska jobbára csupán ürügy arra, hogy szerzőjük a természetbe invitálja olvasóit. Alapállása a szemlélődés, mely nyitott minden megnyilvánulásra. Ennek a gyermeki - nem naiv, hanem érdek nélküli - rácsodálkozásnak a képessége, majd pedig az élmény roppant kifejezo tolmácsolása teszi a huszadik századi magyar irodalom jelentős írójává Fekete Istvánt. Az Öreg utakon bizonyság arra, hogy témaválasztásában Bársony István, nyelvhasználatában pedig Krúdy Gyula örököse. S a kötet egyúttal azt is hatásosan szemlélteti, hogy már pályakezdőként mestere volt a részletek aprólékos megfigyelésének és leírásának, a hangulat felidézésének és átadásának. A kifejezésmód terén csaknem kiforrott alkotóként lépett a közönség elé. Rajzaiban Fekete István piktora a látványnak és az általa megérintett érzésvilágnak. Erősen metaforizált nyelve az impresszionista festők sajátos technikáját idézi, melynek segítségével a látszólag változatlan táj - az év- és napszaktól, valamint a lelkiállapottól függően - mindig más üzenetet továbbít a szemlélodőnek. Leírásai kifejezetten költőiek, a képalkotás, a ritmus és a szóhasználat gyakran prózavers benyomását kelti. Az író 1941-ben megjelent elbeszélés-gyűjteménye ma már csaknem beszerezhetetlen. (Az antikváriumokban felbukkanó példányok árveréseken kelnek el.) E fokozott érdeklődést kívánjuk kielégíteni életműsorozatunk újabb darabjával, melyet az első kiadás alapján rendeztünk sajtó alá.

Könyvajánló

Bármennyire is hihetetlenül hangzik, a kötet hátsó borítójának szövege nem csupán helytálló, hanem röviden összefoglal minden lényegi információt, amit tudni érdemes, vagy kell Fekete István novelláskötetéről, amelyet megjelenésekor nem csupán a közönség, de a kritikusok és rendkívül jól fogadtak.

Sánta Gábor írása felidézi azokat az évtizedeket, amikor még bevett szokás volt a regények végén pár oldalas tanulmányban elhelyezni és értékelni a szerzőt és művét. Így az érdeklődők további, számukra fontos ismeretekhez jutottak a szóban forgó alkotás születésének körülményeiről, a műfajon belüli szerepéről és a többi, és a többi.

Ez a szép szokás - egy-két ritka kivételtől eltekintve - mára teljesen kihalt a hazai könyvkiadásból. Ezért is öröm számomra Sánta Gábor tanulmánya, ami nem csak Fekete István írói pályájának korai éveivel, hanem első novelláskötete létrejöttének, és kiadásának körülményeivel is foglalkozik.

Mivel nem csak ő, hanem idézet formában a múlt század harmincas-negyvenes éveinek kritikusai is véleményt, értékelést mondanak, valóban átfogó képet kapunk a gazdatisztből főállású íróvá váló Fekete Istvánról.

Ezért aztán feleslegesnek érzem különösebben belebonyolódni az először 1941-ben megjelent novellagyűjtemény részletezésébe. Az biztos, hogy az itt szereplő negyvenkilenc rövid lélegzetű, 1934 és 1938 között készült elbeszélés átmeneti állapotnak tekinthető, hiszen az írások magukon viselik az útkeresés bizonytalanságát, miközben azért már megvan bennük az igazán komoly tehetség ígérete.

Abban pedig egészen biztos vagyok, hogy az egyik Széchenyi könyv kapcsán említett felsorolást utólag ki kell egészítenem Fekete István nevével, mivel ott a helye a maradandót alkotott vadászírók között.

Csak nála a szöveg sokkal irodalmibb, és nem is mindig a vadászélmények szerepelnek az első helyen. De talán éppen ez a legnagyobb erénye is.

Megítélésem szerint a magyar irodalom soha nem lehet elég hálás Kittenberger Kálmánnak, a Nimród akkori főszerkesztőjének, amiért felfedezte, valamint Csathó Kálmán írónak, és Láng Rezső kritikusnak, amiért bátorították az ifjú Fekete Istvánt. Ki tudja, nélkülük talán nem született volna ennyi csodálatos történet.

Galgóczi Tamás

2005. április 28.

www.ekultura.hu