Jane Austen Emma című műve régóta kedvence az Austen-rajongóknak. Az Emma sikerének kulcsa abban rejlik, hogy valójában két hősnője van: Emma Woodhouse és Jane Fairfax. Austen regényében Jane története azonban kifejtetlen marad, a nehéz sorsáért felelős tényezők homályba burkolóznak.

Joan Aiken érdekfeszítő elbeszélésében most végre megismerjük Emma és Jane teljes történetét, melynek kezdete visszanyúlik a két lány gyermekkorába. Nyomon követhetjük a korán árvaságra jutott Jane életét, Campbell ezredes segítségével sorsának jobbra fordulását, az ezredes lányával, Rachel Campbell-lel együtt töltött éveket, mígnem sorsa újra visszakanyarodik Emmához és Hartfield többi lakójához. Ezen a ponton kapcsolódik a regény ismét Jane Austen klasszikusához, míg mindkettőjük élete szerencsésen révbe nem ér vőlegényük oldalán.

„Mások is megpróbálták, de a közelébe sem érnek Jane Austen Aiken-féle folytatásainak.”

Publishers Weekly

Ajánló

Nem tudom, más hogy van vele, de nekem az összes Jane Austen-regény közül az Emma a legkedvesebb. A törékeny, elkényeztetett, mégis szeretnivaló örökösnővel (vagy helyzetével) még a legridegebb lelkű olvasók is könnyen képesek azonosulni. A lány jellemét pedig a számtalan interakció, a sok, egymástól alapjaiban különböző személyiséggel kialakított viszony hálózatában bontja ki a szerző.

Talán éppen a dramatis personae változatossága és kidolgozottsága az egyik oka, hogy az Emma ennyire jól sikerült mű. Miss Woodhouse ismeretségi köréből pedig valószínűleg épp a szerencsétlen sorsú, ám végül Frank Churchill-lel révbe érő Jane Fairfax a leginkább izgalmas jellem.

Jane Fairfax ugyanis nem csupán árva, hanem vagyontalan is, ennek következtében pedig a magasabb körökből eleve kiszorul. A szerep, amit a sors és a korabeli Anglia társadalmi rendszere rendelt neki, a nevelőnőé, aki hiába intelligens, esetleg szemrevaló is, reménykednie sem szabad olyasmiben, hogy egy gazdag férfi szerelmét elnyerje.

Persze ismerünk ennek ellentmondó végkifejleteket, mint amilyen Charlotte Brontë híres regényének, a Jane Eyre-nek meglehetősen valószerűtlenül romantikus befejezése is. Azt azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy Miss Eyre története nem a szabály, csupán a szabályt erősítő (kikezdő?) kivétel.

Ám ahhoz, hogy Joan Aiken utángondolás-regénye ennyire jól sikerüljön, nem elég a jó alapanyag, beleélő érzék és roppant írói-művészi szakértelem szükséges. A mi Márainknak sikerült már ehhez hasonló, de bárkit őhozzá, az ő kvalitásaihoz hasonlítani meglehetősen merész párhuzam.

Mégis azt kell mondanom, hogy a Jane Fairfax a Márai-féle Szindbád hazamegyhez hasonlóan közel, ha nem épp ugyanolyan élvezetes olvasmány, mint az ötletadó regény. Még akkor is, ha az Emma nélkül az árnyalatoknak még a fele sem lenne érzékelhető, a kapcsolatok alakulása pedig nem a jól ismert befejezést vetítené elő.

Mert Miss Woodhouse ebben a regényben közel sem az az imádnivaló teremtés, akit Mr. Knightlyval együtt a rajongásig szerethetünk. Jane viszolygása Emmától csak ebben a kontextusban: a mellőzött, ám annál tehetségesebb szegénylány, a pénztelensége, társadalmi helyzete miatt megalázó titkolózásra, képmutatásra kényszerülő szerelmes szemszögéből érthető igazán.

Jane ráadásul, akárcsak Emma, végtelenül jószívű. A lányt magukhoz vevő Campbell házaspár vér szerinti gyermeke, Rachel nélküle örökre dadogós, félénk és visszahúzódó aggszűz maradt volna, s nem Matt Dixon hitvese.

Mindössze azon csodálkozom, hogy a Jane Austen-reneszánsz idején miért nem készült mozifilm ebből az igencsak kiváló alapanyagból. A kosztümös filmek szerelmesei bizonyosan örömmel fogadták volna a lenyűgöző, némelykor komoly lélektani mélységeket érintő történetet.

Galamb Zoltán

2008. május 04.

http://www.ekultura.hu:80/mutat.php?cid=4026