József Attila

Ember is; magyar is; magam is

Lazi Könyvkiadó 2008, Szeged

Szerkesztő: Praznovszky Mihály

A József Attila verseiből, tanulmányaiból és leveleiből válogatott gondolatok megerősítik a kötet az olvasójában azt a meggyőződést, hogy a 20. századi magyar irodalomban hazáról, magyarságról, emberiségről, szerelemről, fájdalomról, kiszolgáltatottságról kevesebben írtak ilyen felkavaró nyitottsággal és érvényes időszerűséggel.

„Számon tarthatják, mit telefonoztam

s mikor, miért, kinek.

Aktákba irják, miről álmodoztam

s azt is, ki érti meg.”

„…muszáj lenni becsületes ősállatoknak is,

Akik nem hordják zsebben a gerincüket.”

„Nincs géppuskánk, se templomunk!

Egy héten hatszor meghalunk!

Mert nékünk jaj! jaj: széthuzunk

és pusztulunk! és pusztulunk!”

„Uram, nem látta Magyarországot?”

Ajánló

„Élt, szeretett és meg fog halni” – írja önmagáról a költő. Ennél tömörebben össze sem lehetne foglalni egy emberi életet. Egy olyan emberét, aki költőként és emberségében egyaránt kiteljesedett, hiába vetett véget túl hamar életének egy szándékolt vagy tán csak szerencsétlen vonatbaleset.

Még emlékszem, amikor egyik ismerősöm kommunista nézetei, a proletariátussal való önkéntes azonosulása miatt pocskondiázta őt, pedig ha valamivel alaposabban beleolvas az alkotásaiba, és hajlandó ténylegesen megismerni a költészetét, tudhatta volna, hogy József Attilából mindössze a gyermekkorában átélt, és egész életét meghatározó fájdalom szólt, miközben az Istenbe vetett hitét – ami még ha a panteizmussal mutat is rokonságot, igazi hit – egy pillanatig sem ingatta meg a szebb, józanabb, egyenlőbb és főként szabadabb jövő iránti vágy. (És hiába tekintik sokan vátesznek a költőt, még ők sem láthatják előre mindig, miféle visszásságokhoz vezethet az emberi gonoszság, avagy a puszta, állampolitikai szintre emelt nemtörődés...)

Mert József Attila mindenekelőtt a fájdalom költője. Nála intimebb viszonyba kevesen kerültek a szenvedéssel, nála tisztábban még kevesen látták be, hogy a szerelem kettős teher, hogy a test önnön szellemivé válását sürgető óhajtozása elkerülhetetlenül a megsemmisülés felé vezet, hogy egyedül a szellem szabadsága lehet értelmes célja életünknek, hiszen a test determinált.

Azt a költőt pedig, azt az embert, aki (e könyvben is olvasható) két gyönyörű és feledhetetlen sorban képes összefoglalni mindezt a rezignált fájdalmat, kizárólag tisztelni és szeretni lehet. Ahogy tiszteli és szereti őt ez a nagy gonddal összeállított gondolatgyűjtemény is.

Galamb Zoltán

2008. november 18.

http://www.ekultura.hu:80/mutat.php?cid=3670