Fekete István

Erdély

Lazi Könyvkiadó 2006, Szeged

Szerkesztő: Sánta Gábor

A dunántúli Fekete Istvánt családi szálak kötötték Erdélyhez: édesapja egyik testvére a szilágysági Zsibón lett patikus. Szenvedélyesen vadászott, és e kedvtelésében ragaszkodó társra talált előbb ajkai gazdatiszt, majd fővárosi hivatalnok unokaöccsében.

Fekete István 1925 és 1944 között legalább tíz alkalommal utazott Erdélybe. Mindenekelőtt vadászni járt Szamosudvarhely mellé, nagybátyja szarkaréti bérelt birtokára, szinte úgy, mintha a sajátja lenne. A budapesti középosztály ünnepelt alakjaként a negyvenes évek elején már-már főúri vadásznak érezhette magát Erdélyben, aki (ha szerencséje van) medvét, farkast és akár még hiúzt is lőhet, de kapitális agancsú szarvasokat és őzeket majdnem biztosan. Vagyis a rokonlátogatás, a pihenés és a nyugodt alkotás elsősorban ürügyek voltak, amelyekkel e néha hetekig tartó kirándulásokat otthon megindokolta.

Utazásai során a vadregényes Erdély rajongójává vált. Szabadságát eltölteni, vagyis pihenni indult oda, ám nemcsak a vadásznaplóiban, de a szemléletmódjában is kitörölhetetlen nyomokat hagytak e látogatások. A korábban sohasem politizáló fiatalembert ugyanis mélyen megérintette mindaz, amit Erdélyben tapasztalt. Szabadságfelfogása fokozatosan átalakult, ahogyan egyre inkább a kisebbségi sorsban élők felé fordult a figyelme. Reményeik beteljesedését látta a határmódosításokban, különösen Észak-Erdély visszacsatolásában, ami a rokonsága révén egészen közelről érintette.

Kisprózáinak újabb kötetét ezúttal is az első megjelenések alapján rendeztük sajtó alá. A tartalmat érintő néhány változtatás a szerzői javításokkal fennmaradt csekély számú lapki-vágat alapján történt. Az írásokban erdélyi vadászatok, ünnep- és hétköznapok emlékei elevenednek meg, köztük olyanok is, amelyek több mint hat évtized múltán most látnak újra napvilágot.

Ajánló

A második világháború előtti és alatti társadalmi tükörkép egy sugara vetül elénk Fekete István novellagyűjteményéből, amelyek témájukban a magyar költészet gyakran bebarangolt világát, Erdélyt, annak reményét és megcsonkított nyomorúságát fedezhetjük fel. De nem csak a fájdalom, az öröm is felfedezhető, ami a vadász szívéből érkezik.

Egy olyan hiteles szemlélő írta a sorokat, aki családján keresztül élhette meg a történelmi változások hatásait. Bizonytalan és már megkövesedett keserűséggel keveredett döbbenet az, amit érzékelhetünk az első néhány írásból, viszont a többi novella már elfeledteti velünk a kezdeti kirohanást. Hiába, ha a nemzetközi szerződések felháborodást is okoznak, a vadász az akkor is vadászni fog. Hiába is kell útlevél és ezernyi engedély Feketének, akkor sem tud elszakadni az égett puskapor szagától, a hajtók kurjongatásaitól, a meglőtt őzek és rókák szellemeitől. A vadászat rituális szokásai, az elejtett vad iránti tisztelet, az erdő szavának megízlelése és az időtlen élet vonzóvá teszi Fekete éves szabadságának minden napját. Egyszerűen csak ír, mindenféle hatáskeltési szándék nélkül lejegyzi, amit átél, amit éppen akkor gondol, és ezek az érzések valahol ködként gomolyognak a néma tölgyek között.

„Óra nincs. Ha felkel a nap, reggel van, ha lenyugszik, este". Ez a mostoha nyugalom hatja át az állatra emelt célkeresztet, a horogra akadt süllőket, a köröző keselyűt. Minden történet az izzó szenvedély parazsa, és a vége a szelíd füst hegyek felé törése. És valóban, nem számít az idő, fekete és a segítője beleolvadnak a mindennapokba, olykor azt sem tudják milyen nap van. Alszanak, ébrednek, vadásznak, esznek, figyelnek, gondolkodnak a hajnali köd ölelésében.

A novella-összeállítás egy képet fest, egy el nem feledhető történelmi kép, egy felejthetetlen élményekkel teli élet, az író által papírra vetett gondolatvilág leképezése a csodálatosan életszerű és ízes magyar nyelven.

Zatykó Zoltán

2006. április 2.

http://www.potkave.hu/content/view/640/176/

Miért nem lett Fekete István Nobel-díjas?

Adós alakjával a magyar irodalomtörténet. A hivatalos elmélet nem foglalkozott vele. Az okokat Sántha Gábor a következőkben látja róla szóló cikkében: Az Új Idők a jellegéből, a Vigilia és az Új Ember pedig a körülményekből következően nem kínál fel ígéretes megközelítési útvonalakat az életmű feltérképezésekor. (Ezekben a folyóiratokban publikált évtizedekig az író - Kerekes Tamás) Fekete István a barátkozásai ellenére is magányos alakja irodalmunknak. Lapalapításokban nem vett részt, kiáltványokat nem írt alá, programot sem fogalmazott meg, és nyilvánosan csak ritkán minősítette kortársai tevékenységét. Az efféléktől az elhallgattatása előtt is tartózkodott, 1953. után pedig egyenesen elzárkózott mindenféle közösségi megmozdulástól. Beszédesen árulkodik minderről az a Trencsényi-Waldapfel Imrének 1957 januárjában írott levél, amely szerint: „amint tudod, semmiféle politikai akcióban, sem pro, sem kontra, soha nem vettem részt - betegségem sem tesz alkalmassá erre -, s ettől most sem akarok eltérni. […] Nem tudom, az írószövetségi gyűlésen kik voltak veletek és kik ellenetek, de az bizonyos, hogy hasonló kívánság esetén egy másik levelet sem fogok aláírni, ami válasz az erdélyi írók levelére." Vagyis Fekete István udvariasan elhárította magától, hogy kiálljon a berendezkedő régi-új hatalom mellett, de egyúttal azt is jelezte, hogy fellépni sem kíván ellene. (Sánta Gábor: Hová sorolható Fekete István prózája? Kortárs)

A magát Tormay Cécile és Kodolányi János közé pozícionáló író így ír saját értékeléséről: „őszintén és ridegen mérlegre tudom tenni könyveimet. Egyszóval: tudom, mit érnek, és kissé bánatosan olvastam Hemingway Öreg halász és a tenger c. Nobel-díjas könyvét, amely határozottan: jó könyv. Jól van megírva, ez kétségtelen, de Nobel-díj??? Itt - abban az előlegzett reményben, hogy nem beszélsz róla - őszintén megmondhatom, hogy ennyit a Kele is ér, és a Bogáncs is, és a Nobel-díjhoz ezek szerint csak az [a] kis szabadkőművesség hiányzik…, az [a] kis rózsaszínű baloldaliság, s ennek tartozékai. Más magyarázatot erre a Nobel-díjra nem találok. Belátom azonban, hogy egy nagy baj mégis van az én könyveimmel, s ez a baj az édes, magyar anyanyelv. Nem tudják fordítani!!! Illetve, akik tudnák, azoknak az én könyveim »fehér posztó«, mint minden könyv, amelyben konstruktív istenhit és konzervált múlttisztelet van. Azt hiszem, világosan megírtam, és nincs szükség magyarázatra."

A Nobel díj, mint tudjuk elmaradt, Fekete István a második világháborúig eltelt húsz év alatt kb. tízszer járt Erdélyben, gondosan feljegyezve, hogy hol útlevéllel, hol anélkül, vadászni. Vadásztársa az akkor már világhírű Kittenberger Kálmán volt. A vadászat iránti rajongás fokozatosan Erdély rajongójává tette, a novellákban egyre nagyobb teret kap a kisebbségi lét iránti együttérzés és az ottani erőviszonyok, kompromisszumok ábrázolása. (Több novellában feltűnik egy, a hajtókra bízott, ám eltűnt nyúl, ami a kakastollas magyar csendőrökkel való fenyegetés hatására aztán mégis előkerül).

„Rohant a vonat befelé. A kukoricák még lábon álltak, de a napraforgók már elvirágzottak. A távoli falu felett most szállt fel a köd, és a tarlókon nyulak baktattak. Az akácok mozdulatlanul álltak a hajnalban, a rétek szélén nagy jegenyék néztek nyugat felé, a vizekről vadkacsák rebbentek fel, és én megnyugodtam, mert az érmelléki hajnalra senki nem tudta volna ráírni, hogy Románia" - írja Fekete István. Az író volt már népies, ifjúsági szerző, lett a tündéri realizmus képviselője. És most ezzel a válogatással tovább szélesült a paletta.

A magyar recepció felkapta a fejét Fekete Erdély-novelláira: „A második világháború előtti és alatti társadalmi tükörkép egy sugara vetül elénk Fekete István novellagyűjteményéből, amelyek témájukban a magyar költészet gyakran bebarangolt világát, Erdélyt, annak reményét és megcsonkított nyomorúságát fedezhetjük fel. De nem csak a fájdalom, az öröm is felfedezhető, ami a vadász szívéből érkezik." Zatykó Zoltán recenziója a Pótkávé c. online lapban.

Kerekes Tamás

2006. 04. 09.

http://www.vajdasagportal.com/portal/autohtml.php?filename=html/kerekestamas/miert_nem.htm