Lazi Könyvkiadó 1999, Szeged

,,A ta­ní­tó úr bú­son­gott. A pisz­kos és vad gye­re­kek ker­ge­tőz­tek és bir­kóz­tak az ud­var gye­pén vi­dá­man. Má­ju­si dél­u­tán volt, és szo­mo­rú a fa­lu, mert na­gyon is ra­gyo­gott a nap. A csú­nya, bar­na-­zöld mo­hok szé­gyen­kez­tek a ház­te­tő­kön. Meg­sár­gult a fa­lak me­sze. Sze­me­te­sek az ut­cák, s mér­get pá­rol­gók az ár­kok. A ta­ní­tó úr han­go­san sze­ret­ne át­ko­zód­ni. Ó mi­lyen nyo­mo­rú­sá­gos az é­let, s mi­lyen hit­vány fér­fi­ú a tan­fe­lü­gye­lő. Ó szép if­jú­ság a deb­re­ce­ni kol­lé­gi­um­ban! Ó vi­dám kos­ta­é­vek! Hát e­zért volt min­den, hogy itt meg­vé­nül­jünk? Meg­kop­junk, mint e­zek a csú­nya pa­ti­csos vis­kók? Meg­ko­pa­szod­junk, mint a nád­te­tők?..."

 

A ­kö­tet ­mint­egy ­szin­té­zi­se a ­nagy­ká­ro­lyi kis­di­á­ké­vek em­lé­ke­it meg­ö­rö­kí­tő í­rá­sok­nak. Ady el­be­szé­lé­se­i sem má­sok, mint fel­tá­rul­ko­zó ver­sek ,,­kis­sé köd­sze­rű tör­té­net-­kosz­tüm­ben", a­hogy a köl­tő ma­ga meg­ha­tá­roz­ta - s nem ér­dem­lik meg, hogy fe­le­dés­be me­rül­je­nek.