Maupassant, Guy de

A céltalan szépség

Lazi Könyvkiadó 2008, Szeged

Fordító: Burján Monika

Nők, akik arra születettek, hogy szépek legyenek, hogy csodálják, ünnepeljék, imádják őket. Nők, akik merész hazugságokba bonyolódnak annak érdekében, hogy szeretőjüktől kicsikarják szerelme csalhatatlan bizonyítékát. Nők, akik tudományos szakszerűséggel tanulmányozzák a kiválasztott férfit, mielőtt szorosabbra fűznék vele kapcsolatukat, minden szokását, minden tulajdonságát meg akarják ismerni, hogy elkerüljék a csalódást. Nők, akik fondorlatos ügyességgel hálózzák be kiszemelt áldozatukat, aki mit sem sejt arról, hogy csapdába esett. Nők, akik már nem is emlékeznek rá, hogyan kezdődött a mára megszokássá kopott viszony, a szerelem vagy csupán az újdonság izgalma hajtotta őket egykor. Nők, akiket vonz a bűn, akik emésztő vágyat éreznek, hogy megismerjék az ismeretlent, megtapasztalják azt, amiről éjszakánként ábrándozni szoktak.

Kötetünk Guy de Maupassant női témájú novelláiból válogat egy csokorra valót. Az író a női nem avatott ismerőjeként úgy véli, legyen akár egyszerű parasztlány, talpraesett polgárasszony vagy nemes úrhölgy, a vérbeli nő lelkének három rétege van: az egyik a mindig lobogó asszonyi nyugtalanság, a másik a jóhiszeműséggel kendőzött ravaszság, a harmadik a kedves gonoszság, a finom csalafintaság.

Mindez pedig a világirodalom egyik leglebilincselőbb, legszórakoztatóbb elbeszélőjétől, klasszikus tökéletességgel felépített, kristálytiszta stílusban.

Ajánló

Találóan kiválasztott cím A céltalan szépség, mely nem is vonatkozhatna másra, mint a nőre. Akik Maupassant – vagy legalábbis e kötetbe gyűjtött meséinek és novelláinak elbeszélői többsége – szerint bájosan és csábítóan romlottak, és akiket a szerelmi vágyon kívül legfeljebb a pénz, a vagyon, vagyis az ezeket birtokló férfi utáni sóvárgás hajt.

Az azonos című, hosszabb lélegzetű novellában (L'inutile beauté) viszont egy bölcselkedő ifjú megfogalmazza azt, amit sok férfi gondol a nőkről: szépségük az állati ösztönök felett diadalt arató civilizáció jelképe, mégis arra kárhoztatott, hogy meghódítva, birtokba véve örököst adjon a férfinak. Vagyis – ám ez kimondatlan marad –, hogy a többi, a birtoklásból kirekesztett férfi szemszögéből céltalan, értelmetlen legyen.

A hangsúly ekképp mégsem a céltalanságra helyeződik, hanem a hódításra és a birtoklásra, hiszen Maupassant francia valóságában a nő értéke láthatóan nem több egy megszerzendő tárgyénál, amit aztán – immár értéktelen kacatként – kedvünkre félredobhatunk. Sőt, akár mindörökre el is dobhatunk, hiszen a nő eleve erkölcstelen.

A csábításban megtestesülő romlottságukat jól példázza A retesz (Le verrou) című elbeszélésben elhangzó mondat: „Abban a nőben, akiről most beszélek, nyilván csak úgy izzott a vágy, hogy megbecstelenítsem.”

Alig leplezett nőgyűlölet fedezhető fel a novellák első olvasásra talán finomnak tetsző humorában is, de az irónia és a gúny könnyen visszaüt. A műveket dekonstruálva hamar arra a következtetésre juthatunk, hogy Maupassant férfialakjai képtelenek kilépni közönyükből, megérteni a másik nemet, és ebből fakadó dühükben lekicsinylik a vagyoni függőség miatt amúgy is megalázott helyzetbe kényszerített szépnemet.

Egy ilyen, kétséges érvényességű értékek mentén felépített világban pedig mi sem igazabb annál, amit a Sírmelléki nők (Les tombales) elbeszélője megállapít: „Hanem az ember előbb-utóbb mindenbe belefárad, legkivált a nőkbe.”

Ám a humor többnyire hatásosan tompítja az efféle megjegyzések élét. Mert Maupassant képes rá, hogy már-már önfeledten kacagtasson, ahogy teszi ezt a Veszettség (Enragée) című novellában, melynek szexuális téren teljesen tapasztalatlan és az élet egyéb ügyeit tekintve is naivnak mutatkozó hősnője saját kiskutyája harapása miatti betegség tüneteit véli felfedezni magán, pedig csak a nászéjszakával járó „kellemetlenségek” miatt rémült meg annyira.

A kiváló kompozíciós és stiláris érzékkel megírt elbeszélések megtévesztő humoruk ellenére egy fölényeskedő, romlott, romlottságát pedig másra átvinni igyekvő férfitársadalom képét festik meg, méghozzá talán nem is kellő távolságtartással, sőt, elvétve mintegy cinkosan összekacsintva az önző, s nem egyszer kifejezetten gonosz tettekre hajlamos férfitársakkal.

Ám vajon e lekezelő, tárgyiasító felfogással a szerző valóban azonosul?

Látszólag ellentmond ennek, hogy a kötet utolsó oldalain egybegyűjtött komorabb elbeszélésekből itt-ott némi együttérzés csendül ki.

A Komornyikné őnagysága (Madame Baptiste) című novellában pedig mintha egy egészen más író nyilatkozna meg. Maupassant itt a humoros novellákétól alapjaiban eltérő hangot üt meg, amikor egy inas által meggyalázott, és a ráragadt erkölcstelenség miatt kitaszított nő kálváriáját vázolja fel.

Amit a könnyedebb, filozófiájukat tekintve mégis megkérdőjelezhetőbb novellák a humorral, és az ebből fakadó kételyébresztéssel próbálnak sugallni, ha visszafogottan is, a kötetvégi, komolyabb és sötétebb kisprózák nyíltabban kimondanak: a nők a sors, de még inkább a férfiak játékszerei, akik ennél összehasonlíthatatlanul többet érdemelnek, hogy szépségük ne céltalan legyen.

Galamb Zoltán

2009. május 7.

http://www.ekultura.hu:80/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2009-05-07/guy-de-maupassant-a-celtalan-szepseg