Nyirő József

Az elszántak

Lazi Könyvkiadó 2006, Szeged

RÉSZLET A KÖNYVBŐL: OLVASSON BELE!

Ellentmondásos időkben, 1943-ban jelenik meg Nyirő József Az elszántak című novelláskötete. Az újságíró, publicista szerző kitörő örömmel ünnepli Észak-Erdély Magyarországhoz való visszatérését, a művész, a szépíró viszont mind nagyobb aggodalommal figyeli a háború veszedelmét. Ebben az ugyancsak sajátos helyzetben novellái két érzelmi véglet között hullámzanak, egymás után kerül ki tolla alól a drámai sűrítettségű, balladai tónusú elbeszélés, meg a nem felhőtlenül derűs, inkább könnyes-mosolyos, góbéskodó novella.
Nyirő alaptézise, elbeszéléseinek kiindulóhelyzete ezúttal is az, hogy az isten által oly jónak, nemesnek teremtett székelységet a kemény-kérlelhetetlen történelem folytonos megpróbáltatásoknak teszi ki, egy-egy hősének olyan sorscsapásokat kell elszenvednie, amennyit szerencsésebb nemzetek generációk alatt sem élnek át. Egy helyütt azt írja Nyirő: „Az emberek dolgoztak, küzdöttek, szerettek, sírtak, éheztek, fáztak, káromkodtak, imádkoztak vagy tömlöcbe mentek a változatlan élet szeszélye szerint. Mindennap elestek, mindennap feltámadtak."
Hősei e világon támadnak föl, lelkük tisztaságával, megigazulásával.

Ajánló

Minden és semmi, porszem és világmindenség egyetlen, eggyé forrott, hatalmas szívben.

Olvasás közbe átértékelődött bennem az erő, a gyengeség, a szabadság és a rabság fogalma. Mindenki küzd valamiért, amibe sokan belerokkannak, lelkük megtörik, kiábrándulnak az életből, de vannak, akik nem adhatják fel egyetlen pillanatra sem a harcot a maguk igazáért, mert ez a küzdelem tartja meg bennük mindazt, amire teremtve lettek. Rabok vagyunk, ha képtelenek vagyunk széttörni saját bilincseink láncszemeit, soha nem kaphatunk szárnyakat, ha nem ízleljük meg egyszer sem a levegő igazi zamatát. Fel kell emelni a fejünket, hogy lássunk és bennünket is észrevegyenek. Mert itt vagyunk, konokul megkapaszkodva az életünk peremében.

A magyarság valamiféle misztikus tudata hatalmas erőt és halhatatlanságot kölcsönöz a szereplőknek, akik nem félnek átlépni a képzeletbeli igazságtalan határokat, szemébe nézni annak, aki tilt, dacolni azokkal, akik elnyomni akarnak minden áron. Olyanok ezek az emberek, mint a folyó, akit hiába is szorítanak gátak közé, először át- meg átszivárog a nehéz töltéseken, majd kitör és elsodor. Nem is tűz él bennük, hanem mindent elsodró, hegyről lerohanó áradás, amely nyugodtan halad egy irányba, majd a tavasz megduzzasztja ereit, hogy új teret hódíthasson magának.

Mi is az igazi kincs az életben? – tevődött fel bennem. Minden lenni, mindenek felett uralkodni, vagy pedig szabadnak lenni testben és lélekben, mint a szellő, amely a tavasszal együtt jön megdobogtatni a székely szíveket. Egy helyen azt mondják a fiatal székelynek: „Könnyű, akinek semmije sincs!". Valóban, mert így magának mondhat a lelkében mindent, minden földdarabot, amire rálép, minden folyót, amiben megfürdik, minden erdőt, amelyben áhítatosan hallgatja a madarak énekét. Ilyenkor nem az a tudat itatja át, hogy minden az ő uralma alatt hajlik meg vesszőként, hanem az, hogy mindennel eggyé tud válni, mindennek része, alkotó eleme lehet önző vágyak, sötét gondolatok nélkül, tiszta szívvel.

Mire is elszántak ezek az emberek? Arra, hogy élni fognak és megmaradnak annak, akinek születtek, megtartják azokat a dolgokat, amit a szüleiktől, a nemzetiségüktől kaptak. Mert kitörölni csak azt lehet, ami nem volt, az egykor rettegett magyarokat viszont nem olvaszthatja fel sem Európa, sem a világ.

Ki kell tartani, nem csupán önmagunkért és elveinkért, hanem mindazokért, akik utánunk következve megérteni szeretnék tapasztalatainkat, használni szeretnék a viharvert szekercét, hogy fát hasogathassanak vele mindennapjaik kandallójába. Mert ez visz tovább: az éltető tűz melege és az elsodró ár ereje.

A nemzetiségtudatnak és a zsákmányszerző háborúk okozta csonkolt sebeknek forrongó novellagyűjteménye a kötet, amely szavaival még most is meglepő tud lenni.

Zatykó Zoltán

2007. 04. 11.

http://www.kozkincs.hu/node/1794851