Virágveszedelem
Erdélyi magyar írók elbeszélései a szerelemről

Lazi Könyvkiadó 2007, Szeged

Szerkesztő: Hunyadi Csaba Zsolt

Gazdag leány, szegény fiú, idősebb férfi, fiatal leány, két legény vetélkedése egy lányért, hűség, hűtlenség, kitáncolás, leányavatás, kényszerházasság, szeretet, szerelem - mind megannyi változata a férfi és nő örök témájának, s mindez a kisebbségbe került erdélyi magyarság sajátos szokásai és életkörülményei között, olyan neves erdélyi magyar írók tollából, mint Benedek Elek, Donáth László, Gyallay Domokod, Molter Károly, Nyirő József, Petelei István, Szentmihályiné Szabó Mária, Tamási Áron, Wass Albert.

Ajánló

Sajnos ma már vannak olyan témák, amelyek annyira közhelyessé váltak bizonyos téren, hogy a velük való foglalkozás már komoly kihívássá érlelődött, ha érdemleges formában akarjuk megmutatni ismét jellemző vonásait. Ilyen téma a szerelem is, hiszen a művészet egyik kedvenc témakörébe tartozik nem csupán az irodalom, hanem a zene, a festészet, és más művészeti ágak művelői között is. Szinte minden oldalát megmutatták már, egészen a középkortól kezdve, és számtalan írót, költőt lehetne itt felsorolni példaképpen, akik csodálatos regényeket, szonetteket, elbeszéléseket alkottak meg a világnak talán legszebb és egyben legfelkavaróbb tárgyáról. Nem akaratlanul írom azt, hogy felkavaró, hiszen a szerelem képes mindentudóvá tenni az embert, meg tudja tanítani a boldogságra, a szárnyalásra, de képes oktalan cselekedeteket követelni, gyűlöletet támasztani és örök haragot. Az egyetlen emberi érzés, amely a boldogság erejével képes ölni, élőhalottá változtatni az élő lelkeket, dobbanó szíveket, de ha kell, gyógyít aggokat, feltámaszt magányában haldoklót, bolonddá tesz ifjút, mosolygóssá lányt. Szerelem nélkül nem lehet meghalni, mert az olyan, mintha nem is, mintha hiába is éltünk volna át annyi mindent, ami alakította gondolatainkat, formálta szenvedélyeinket. A szerelem az, ami megtanítja a belső fájdalom és a percnyi hiány maró keserűségét, ez az, ami vakmerővé változtatja a gyávát, merésszé teszi az addig bujdosót, aki egyetlen rózsáért is kockára tenné az életét, cserébe egy ölelésért.

Mit lehet még a szerelemről írni? Azt gondolnánk, már mindent tudunk róla, hogy átéltük gyermekként, ifjúként, férfiként és nőként, aztán elmúlik a varázsa, mintha csak egy szellő borzolta volna meg egy leány fésült haját, ami estére újra rendre igazodik a gondos kezek alatt. Nem. A szerelem nem ilyen csekélység. A szerelmet nem lehet átélni, nem egy lenyelt falat, amelynek megvan a maga útja a testen belül, amelynek megvan a maga célja, hogy táplálja az embert, hogy erőt adjon a következő nap lépéseihez. Tulajdonképpen céltalan és érthetetlen. Nem lehet átélni. A szerelem vagy van, vagy nincs. Ha van, akkor csak egyszer, és olyan nyomot hagy maga után, amit senki többet nem tud hagyni, csak az az egy valaki, aki volt, vagy lesz. Én inkább egy csírához hasonlítanám. Megvan mindenkiben, de elég napfény kell hozzá, hogy megmutassa magát. Aztán, ha óvatosan virágot bont, olyan illatot áraszt, amely bódít, kecsegtet, elaltat. Amikor pedig lehullanak a szirmok, meghalunk velük együtt. Nem lehet túlélni őket, nem lehet átélni, mint egy vihart. Más emberek leszünk. Újjászületettek, akik nem akarnak többé virágot látni, csupán csak érezni az illatát, amely lassabban múlik el, mint egy szirom élete, és emléke a múlással is szép marad.

Mit lehet még a szerelemről írni? Semmit. De ha másokat hallgatunk, talán megnyugvást kapunk, hogy van még, hogy létezik, hogy ártatlan és mindig kivirágzó.

Szerencsés, aki át tudja élni.

Zatykó Zoltán

2007. 09. 23.

http://www.kozkincs.hu/node/1797488